Thüring birodalom

Hogyan keletkezett a szerelem

Thüring népi monda

Amikor még a világ fiatal volt, furcsa lények éltek a földön. Négy karjuk, négy lábuk és két fejük volt. A legteljesebb szeretetben, békében és megértésben éltek egymással. De egyszer jött a nagy és visszafordíthatatlan változás. Hatalom fogant és immáron kettéváltak ezek a csodálatos lények lelkileg és testileg. Az egyik fél nő lett, a másik férfi, mindkettejüknek csak fél lelke volt és immáron nem lehettek olyan boldogok. Ha viszont megtalálják a világban lelkük másik részét, akkor néha, néhány pillanatra egyesülhet a testük és újból átélhetik az isteni érzést, ami akkor, nagyon-nagyon régen mindig az övék volt. Ezért keresi mindenki élete párját annyira és ezért olyan boldogok a szerelmesek.

Első szerelem

Egy szatír elbeszélése…

Kitűnő tavaszi reggel volt. A Nap már felszárította a harmatot, a madarak már zsákmányszerző útjukat járták, a favágók is künn dolgoztak az erdőben. Megmosdottam a patakban, csentem egy kis mézet a vadméhek odvából és rágyújtottam egy jonovántra. A szokásos reggeli sétámra indultam. A favágókat messzire elkerültem, mert nem igazán kedvelik a fajtámbélieket. Persze, megértem őket, kevés nő tud ellenállni nekem. Giaccomo azt mondta, hogy még egy troll nőt is az ujjaim közé tudnék csavarni. Csak tudnám, hogy néznek ki a troll nők. Szerintem karcsúak, gyönyörűszépek és szeretnek énekelni. Biztos nagyon zárkózottak és nehéz a közelükbe férkőzni. Elhaladva a tisztásom mellett elindultam a Nagykereszteződés felé. Itt szinte mindig jár valaki. Először csak elbújtam az út menti bokrokban, majd óvatosan kikémleltem. Csak egy öregember húzta a kocsiját a város felé. Gondoltam megtréfálom. Előkaptam az íjamat és megcéloztam vele a vénember süvegét. A fejfedő a lövés lendületétől berepült az egyik közeli bokorba. Szegény öreg nem tudta mire vélni a dolgot, de elindult a lábakélt süveg után. Eközben én gyorsan átugrottam az úton és megkerülve a kocsit beugrottam a susnyásba. Így pont egy vonalban voltam emberemmel. Amikor benézett a bokrok közé, a takarásból megütögettem a vállát. Rám pillantott, én pedig a fogaimat kivicsorítva belevigyorogtam az arcába. Szerintem azt se tudta, fiú-e, vagy lány. Nyilván elég érzékenyen érintette a dolog, mert elájult és még akkor sem akart felébredni, amikor közöltem vele, hogy megkörnyékezem a feleségét. Azzal már meg sem próbálkoztam, hogy nyílpróbára hívom. Mindig ezt teszem, ha emberrel találkozom. Vagy megfenyegetem őket, vagy párbajt kérek. Aztán én is majdnem elhagytam a szarvaimat, amikor megláttam az öreg mellén a Császári Adóhivatal pecsétjét. Kevés rosszabb dolog van, mint ellentétbe kerülni a császár talpnyalóival. Szó se róla, nincs semmi bajom Tímíz császárral, de sajnos sem ő, sem a pórnép nem lát a szemétől. Országunkat valójában Rodegov és Arras, a két kegyetlen konzul irányítja. Elérték, hogy a senatus taglétszáma újra 300 fő legyen és törvényeit (a két konzul) bármikor megvétózhassa. Szintén az ő 'érdemük', hogy a népgyűlés hatalma jelentősen megnövekedett és immáron kizárólag születési előjogok alapján működik. Így csak az arisztokraták ülhetnek soraiban. A magistratusok gyakorlatilag korlátlan hatalmat kaptak: a végrehajtói hatalom mellett már az igazságszolgáltatás 'feladatait' is ők végzik el. A cenzorokat álvádak ürügyén karóba húzták. A két gonosztevővel senki nem mer szembeszállni. Az én véleményem az, hogy ha valamiképp szükségállapotot lehetne teremteni, akkor nyomós indok volna kinevezni egy dictatort, akinek joga van leváltani a konzulokat. Ez gyakorlatilag lehetetlen elképzelés. Persze megemlíthetem pozitív előjelű eredményeiket is. Hivatalba helyezésük kezdetétől számítva Suzdal mágusai az egekig emelték a varázstudományukat, a Pajzshad katonáit további 2 ezer fővel megtoldották, a Gyászimádók szektája feléledni látszik. Rengeteg pénzt fektettek olyan helyekre, ahová eddig egy vaspetákot se szánt senki.

Elnézést a kis eszmefuttatásért a politikával kapcsolatban, de igen foglalkoztatnak az emberek ügyei. Visszatérve az öregre, kezdett magához térni, így gyorsan kereket oldottam. Valahogy bűntudatom volt. Mindjárt ebédidő van és ma még nem tettem semmit afelé, hogy megrontsam a világ összes lányát és asszonyát. Visszaindultam hát a patak irányába. A fejszék és fűrészek hangja elhalt már, de a vadállatok énekébe valami furcsa, trillázó hang vegyült, amely nem hasonlított egyetlen madár dalához sem. Maga volt az erdei csermely csörgedezése, a csalogány hangja mellette mit sem ért. A dal egy gyönyörű teremtéstől jött, aki a patakban mosta ruháit és nem is sejtette, mi a tervem vele. Villámgyorsan átbucskáztam a patakon és elbújtam egy fa mögé. A szépség persze nem vett észre semmit, így azt sem, hogy a mosószappanját az egyik kövön felejtette. Egy óvatlan lépés és hupp, máris a patakban csücsült. Visszafojtva nevetésemet elmosolyodtam és rögtön a segítségére siettem. Igencsak meglepődhetett, amikor a gyermekkori mesék egyik szereplője egyszer csak ott állt előtte és a kezét nyújtotta neki. Félve elfogadta segítő jobbomat és lábra állt. Én csak néztem őt, teljesen megbabonázott a tekintete. Ilyen szépséges leányzót tevékeny éveim alatt nem láttam még. Szemeit lesütötte, de én láttam az arcán a kéjes mosolyt. Nyilván a szebb történeteket hallotta rólunk. Szinte szemérmetlenül gyorsan szabadult meg ruháitól. Nem is tudtam bévetni éles nyelvem és őt magát próbára tenni. De később megbizonyosodtam afelől, hogy a félelmem alaptalan volt. Mea méltó arra, hogy a szerelmemmel illessem. És az sem volt baj, hogy olyan hamar levetette ruháit… Attól kezdve mindennap találkoztunk. Életem legboldogabb napjait éltem meg, másra nem is tudtam gondolni. Mindent meg akartam adni neki, de Mea nem hagyta. Az ékszereket, amiket tőlem kapott, soha nem viselte. A falujában biztos feltűnést keltett volna, ha a hatalmas fülönfüggőket magára aggatja. De én tudtam, hogy titokban, otthon elővette őket és a méregdrága ruhákba öltözve elképzelte, hogy ember vagyok és teljes életet élünk. Ám egy nap majdnem a lábam törtem. Éppen amikor az erdőben sétáltunk, hirtelen a gyomrához kapott, összegörnyedt és elájult. Fogalmam sem volt, hogy mit kéne tennem. Végül is felemeltem és elvittem a falu határáig. És otthagytam… Mi mást csinálhattam volna!!! Én nem mehetek emberek vityillói közé. Azt azért megvártam, hogy valaki megtalálja, aztán visszakullogtam a fák közé. Egész délután az erdőben üldöztem a vadat. Lőttem is egy őzet, de sehogy sem ízlett a húsa. Másnap reggel azt hittem, hogy kiugrom a bőrömből. Mea gyöngyöző kacaja ébresztett fel. Orcája sugártalan örömöt tükrözött. Kérdésemre, mi történt vele a minap, nevetve felelt.

–Csak egy kis múló rosszullét volt, de az én állapotomban ez megszokott.

Nem akartam hinni a fülemnek. Meának gyermeke lesz tőlem! Még sosem szereztem tudomást utódaimról. Az azért biztos, hogy ha összegyűlnének, egy kisebb piacteret megtöltenének. A szeretőimet általában elhagytam azelőtt, hogy közölhették volna velem a hírt. A felhőtlen boldogságunkra csak Mea apjának halála vetett árnyat. Szerintem bánatában halt meg. Nem tudta, kitől van a gyerek. Vagyishogy a gyerekek… A temetés után 4 hónappal születtek meg. Bevallom gyönyörű ikerpárt nemzettem. Nekem mindkét kisded egyformán tetszett. Ám a bába igencsak furcsállotta azt a két kis patát és az ici-pici szarvacskákat, amiket az 'egyiken' talált. Igen, az egyik gyerek szatírnak született. Mi csak így szaporodhatunk. De azt, hogy ember-szatír ikerpár született volna, még nem hallottam. Természetesen senki nem szerzett róla tudomást. Az emberek nem tűrték volna meg Meát maguk között. Titkolózások és hazugságok között élt tovább.

–Az egyik halva született...

A lakosság

A Birodalom hatalmas területén kb. 100000-en élnek. Ezzel a lélekszámmal a legnépesebb országok közé tartozik. Legtöbben a finnik (vagy más néven thüringek) vannak, ők mintegy 90000 főt tesznek ki. Csakis ezen a vidéken élnek (tudomásom szerint) a kb. 4000 főt számláló szatírok akik nem élnek szoros közösségben egymással. Létükről szánalmasan kevesen tudnak. Tündér kolóniák elszórva találhatóak errefelé bár a messzi északon ritkák (mindössze 6000 lehetnek). A fennmaradó hányadot az északi törzsek tagjai teszik ki. Ezek a népek általában a császárság fennhatóságán kívűl szeretik tudni magukat, és bár ezzel a ténnyel Sagolakban már megbarátkoztak, háború esetén bizton lehet számítani észak zord harcosaira.

Államforma

’A császár mindenek felett.’ A császári cím igen nehezen örökölhető. A rendkívűl bonyolult, olykor átláthatatlan bürokratikus hierarchia ritkán hozta azt az eredményt, hogy egy császárt a fia követte a trónon. Eképpen császári családról manapság már nem beszélhetünk, azonban a régmúlt időkben, a Lentua-dinasztia uralkodása alatt előfordult ilyesmi, ám a legutolsó lentuánus császár, Trajanner utód nélkül halt meg. Ezután népszavazás útján döntöttek afelől, hogy a császárok ezentúl a Sólyom lovagrend mindenkori vezetői közül kerüljenek ki. Márpedig a lovagrendet az Umnäsok vezették, tehát a császári cím ismét családban maradt. Ez sokaknak nem tetszett. Egy lovag irányítsa az országot, egy harcos? A fondorlatos ármánykodások eredményére a Umnäsok egymást irtották ki. Ezután a legfőbb cselszövő Armandius (gúnynevén Intricator) került hatalomra. Bár mindenki sejtette, hogy ő áll a belviszályt kirobbantó Altai Lovagi Torna hátterében, de remélték, hogy hatalomra kerülése jót tesz a Birodalomnak. Vele kezdődött meg az új császárok kora. Utódjaként személyes tanácsadóját jelölte meg. Eme szokás, hogy a császár a környezetéből, maga választja meg utódját, ma is használatos. (Armandius tevékenységeiről egyéb helyen, később olvashatsz). A társadalmi ranglétrán a császárt a segnatori rend követti. Ebbe a rendbe az arisztokraták tartoznak, akik három intézménybe tömörülnek: a kommerek (ahová a legtehetősebb kereskedők tartoznak), a militták (itt találjuk a Birodalom legrátermettebb katonáit, hadvezéreit) valamint a padrék (ide Hermész, Odin és a többi itt tisztelt isten nagyhatalmú papjai sorolandók). Az ország többi nemese egységesen a nobila rendbe tartozik. A társadalom többi részét a polgárok alkotják. Ide csakis kizárólag az emberek értendők. Egyéb népek nem minősülnek thüringnek (Itt meg kell említenem a birodalom nem egyetlen őrült uralkodóját Utsjokit, aki adót akart szedni a Csobogóerdei tündéktől).Falun általában a földművesek, állattenyésztők kézművesek élnek - akiket a földjük helyhez köt. Kemény munkát végeznek, de jól élnek. Egy-egy télen gyakorlatilag elenyésző azok száma akik éhen halnak. A városokban is megtaláljuk őket de ilyen esetben általában a város mellett van az illető szántója, legelője. És ha már itt tartunk meg kell említenem a falusi-városi ellentéteket. A városiak általában jóval gőgösebbek, fennhéjzottaban viselkednek. A Thüring Birodalom városaiban már megtaláljuk a „nagypolgárt”, aki a könnyen jött pénzéből éli nagyvilági életét. Kommerekről lévén szó, a piszkos ügyletekből befolyó hatalmas összegek a politikát is megfertőzték már. Az a thüring aki a városban él el sem tudja képzelni az életet szeretett utcáján kívül. Az emberek itt még jobb körülmények között élnek, a terek, utak de még a sikátorok is igen tiszták. Divat fürdőkbe járni. Az egész országra jellemző a tisztaság és a jólét.

San Dionigi

A szatírok szülőatyja és védnöke Miután Odin életre keltette több éven át barangolt Wiccán mialatt kitapasztalta képességeit amelyekről valószínűleg teremtője sem tudott. Például kiválóan bánt az íj és a lant húrjával is. A szürke elfek mellett ő is magáénak érezte a végtelen erdőket. Ám az elfek észrevették, hogy Dionigi milyen gyakran ül egymagában a fenyőfák alatt és jól tudták mi a baja. Háromszáz éve élt az erdei elfek között és már nem lelte örömét a serfőzésben, a vadászatokban. Valóban magányos volt. Az elfek, a lelki társai belsőleg teljesen azonosak voltak vele, ám ő nem is gondolt arra, hogy elf nőt szeressen. Hiszen még sosem volt szerelmes! Az elfek maguk sem tudták, kiféle miféle szerzet lehet az aki teli torokból énekelve, ugrálva mászkál az igen forgalmas altai országúton. Maguk közé vették, mert bár nem hasonlított rájuk ez a lény, ő is magában hordozta a erdő szeretetét. És lelkük mélyén féltek is tőle mert nagyon erős mágiát sejtettek benne lakozni. Ő csak élte tudatlan, boldog életét mígnem barátai közt lett magányos.

Olvass néhány sort a Thüring birodalom egyik legnagyobb vadászünnepéről

Le memoriter importanter [ parte I ]

Peregrinus gyűléstag becses felkérésének eleget téve, papiruszra vetette: Nikale Minnar

Nem ma történt, de nem is az múlt héten. Jóval elméd pallérozottá válása előtt esett kedves olvasóm - valld be magad is -, hogy az Gonosz Wiccára került. Akkoriban volt mindez mit leírok, mikor Ruth az Külső Síkokról elhozta az értelmet. Az értelem egy fekete színű virág képében jelent meg neki. Később elhullott szirmaiból Ruth megteremtette az gonosz népségeket úgyismind: az goblinokat és elfuserált hordáit, ork és troll törzseket levegőrontónak és egyéb rondaságokat, végül életre hívta az gonosz sárkányok büszke népét. Ám Marduk, ki igen megirigykedett saját szülőjére, megöntözte vérével az virágot mire az újra szirmot bontott. De az fiatal istennő meg sem várta, hogy elhervadjék, leszakajtott róla terveihez elegendő szirmot és létrehozta - többek közt - az vámpírok, vérfarkasok és lizzárdok népét. Mikor anyja megtudta művét éktelen haragra gerjedt de hamar megenyhült és egy mocskos terv szorította alattomos gondolkodásra. Elképzelte amint ő és lánya teremtményei elárasztják Wiccát, féktelen pusztítással megfekélyezve Hermész és az többi isten munkáját. De Hermész nem sokáig könnyezkedett. Minerva tanácsára megalkotta az elfek, szilfek, sidhék és az jó sárkányok népét, hogy megvédjék mi menthető. Az hatalmas háború évszázadai alatt az többi isten hasonlatosságára új fajok jöttek létre - némelyik gondolatokból, némelyik az kétkezi munka eredményeként - amelyek elárasztották az földet az alanti és az feletti részeken. Világos lett vala az is, hogy Ruth számításai nem igazolódtak be. Marduk lényei kevésbé voltak harcképesek, az vámpírok ellenség híján az gonosz hadsereget tizedelték (vér utáni szomjuk lecsillapítása miatt), az lizzárdok hüllőeszük miatt az csata közben nem figyeltek arra kire vetik dárdáikat vagy kinek harapják át torkát, az vámpírok és vérfarkasok mivelhogyan az Holdtól kapják erejüket napsütésben alig több szolgálatot értenék, mint egy vak denevér.

[ SCRIPTOR SCRIPTURA: Azóta bebizonyosodott, hogy az vámpírok és vérfarkasok csúfosan elpusztulnak az napfényen.]

Az következő sorok sem az képzeletem szüleményei, igazán így volt vala, ahogy írom az parolákat. Az mai d.f. Thüring Birodalom területén hatalmas csaták folytak, kiváltképp az Lactulis deltájánál. Posszai, ki ekkor már az víz istene volt rosszallotta az hadakozást. Meg is jelent egy fóka képében az orkok egy toportyánlovagja előtt. Amaz, úgy mondják először felröhögött az beszélő fóka láttán, aztán nem törődve az mondandójával belemocskolt az tengerbe. Az társai erre bárdélre hányták az fókát és nagy lakomát csaptak az húsából. Ki az ételből vett másnapra jéggé fagyott. Az orkok azóta nem esznek fókahúst. Ám Posszai nem hagyta annyiban az csúfondárosságot. Követet küldött Odinnak, kinek még nem voltak igaz hívei és ki apja (Posszaidon) bátyja vala, hogy s mi esett vele. Odin végtelen haragjában fölpattant csodás paripájára Szleipnirre, kinek nyolc lába volt s három szeme és északnak vágtatott. Oly gyorsan vágtatott táltosán, hogy annak patkói elhullottak és szőre is foltokban kipotyogott. Patája nyomán ekkor jött létre az Ladoga és az Onyega tó, szőrszálaiból pedig az d.f. Thüring Birodalom jelképét adó fenyőerdők sarjadtak. Odin az pusztító ork hordákra irányította szemét, majd lehunyta mikoron úgy érezte, elég ork vér folyt. De amazok nem távoztak a vidékről és öt csendes év múlva ismét mozgolódni kezdtek. Vesztüket megint csak gonoszságuknak köszönhették. Posszai régi szokása volt, hogy bejárta apja birodalmát az tengereket, óceánokat. Hanem észak felé fordulva azt kívánta, hogy bárcsak apja gyilkosabb lényeket bocsájtott volna az vizekbe. Az orkok hatalmas hajókat építettek és mélyen behatoltak az Északfoki tengerbe ahol kedvükre öldösték az vízi állatokat. Posszai ismét Odinhoz fordult és szövetséget kötöttek arra, hogy kiirtják az északi ork törzseket.

[ SCRIPTOR SCRIPTURA: Nyilván eszedbe ötlik olvasóm: Vajon Posszaidon miért nem ügyel észak vizeire? Feljegyzésekből kiderül az tenger istene ebben az időben népét, az tengeri elfeket támogatja más vidékeken folyó harcokban.]

Az víz istene ekkor hűvös dermesztő szeleket támasztott amivel kiűzte az orkokat az szárazföldre. Ez nem volt elég. Hatalmas hóviharok és jeges esők söpörtek végig Wicca északi részén ez időben. Ez volt a Ragnarök, a Jégidő. Posszai mennyköves haragjából két viharóriás jött világra: Björk és Björn. Nékik köszönhetjük az gyapjas orrszarvúkat, barlangi medvéket és az mammutokat amelyeket ők teremtettek. (Ezek északon ma is honosak) Odin eközben sorra pusztította az dél felé húzódó orkokat, majd miután már csak egy törzs maradt, az ork törzsfő félelmében és bízva az Ász bocsánatában behódolt neki azzal, hogy feláldozott számára egy kecskebakot. Odin megjelent előtte, de az áldozatot nem fogadta el, az kecskebakot feltámasztva így szólott az sámánhoz: "Ez a kecske milliomszor többet tesz majd nálad!” Szleipnir ezután akkorát rúgott az orkba, hogy az - törp regélő klánok szerint - egész Islandiáig repült. Odin az kecskebaknak emberarcot és felsőtestet adott és felruházta az gondolkodással. Ő volt San Dionigi, minden szatírok szülőapja. Odin, ki később az jöttünök közé emelte úgy hívta: Aki az szépnek él.

/ Thüring birodalmi Jonovánt

rövid, vidám, gyakran ismétlődő dal /

[ SCRIPTOR SCRIPTURA: Meg kell említenünk az sámán nélkül maradt ork törzset, kik bár elfordultak Ruthtól és pártfogó nélkül maradtak, túlélték az Nagy Háborút és átkelve az tündér birodalmakon keletre távoztak.]

Posszai haragja megenyhült s vele együtt az éjszakák is. Björk és Björn lassan észak felé vándoroltak, s amerre elhaladtak sziklákat mozgattak meg gleccsereikkel, így vájva ki a hatalmas tórendszert amely ma az d.f. Thüring Birodalom területén feküszik.