Észak farkasai, a Piktek

"Szállj a tengerre Északon mikor beköszönt a tavasz, és ha elég bátor és ügyes vagy, akkor még az is lehet, hogy élve látod viszont rokonaidat és szülőföldedet"- tartja a mondás a messzi kelta és szász elf vizeken, ahol az élet nehéz és kegyetlen, a megélhetés bizonytalan, a tenger pedig vad és viharos, rajta hajózni roppantul nehéz, mert a partok közelében sok az alattomos zátony.

Mikor erre jártam, még tapasztalatlan voltam és fiatal, ekkor még soha nem merészkedtem hazám, a csöndes és békés Mare Atlanticum partmenti vizein túl. Éppen Isalandiába készültem, s egy szász elf jégtörővel vágtunk neki a tengernek, amikor hatalmas viharba kerültünk, s kénytelenek voltunk magunkat az istenek kegyelmére bízni, és bár a Sors ura, a nagy Hermész kegyes volt hozzánk, mert elcsitította másodszülötte, Posszaidon haragját, helyette azonban, ha lehet még nagyobb veszedelmet küldött ránk. Ekkor még csak vitorlákat láttunk felbukkanni, s reményünket, hogy majd segítenek rajtunk az idegen hajósok. Hajónk kapitánya azonban nem volt meggyőződve arról, hogy azok a távoli vitorlák a segítségünkre lesznek. Hamarosan beigazolódni látszottak a félelmei, mert ahogy a hajók közelebb értek, megpillantottuk legénységüket is, akik nagyon félelmetes harcosoknak tűntek, s mint később kiderült, azok is voltak. Különös kinézetűek voltak ezek a gazemberek, vagy ahogy a kapitány nevezte őket, piktek. Alacsony növésűek, szőkék és világosbarna hajúak voltak, vörösre és kékre festett szakállal és tengerkék szemekkel. Szakálluk nagy volt és ápolatlan, arcuk pedig kékre volt festve, rajta a legfélelmetesebb ábrákkal és rajzolatokkal. Hatalmas kardokat, csatabárdokat és lándzsákat, szigonyokat lóbáltak és mindegyikükön furcsa páncél volt, mintha mindenki egy páncélnak csak kisebb-nagyobb darabjait öltötte volna magára. Mégis, mikor megtámadtak minket, olyan volt, mintha a Tenger haragja elevenedett volna meg körülöttünk. Sokkal kevesebben voltak nálunk, mégis úgy harcoltak, mint az ördögök, szinte úgy tűnt, csapásaink lepattannak vértjeikről, pedig nem is védekeztek, s rövid idő után sikerült fogságba ejteniük mindannyiunkat. Ezután hajónkat vontatókötélre vették, s megindultunk hazájuk, a Magnez-szigetek felé.

Miután megérkeztünk, bezártak bennünket kőből rakott kunyhókba. Egyikünket sem kötözték meg, nem is kínoztak meg bennünket és még ételről is viszonylag tisztességesen gondoskodtak. Nem tudtuk, mi az oka viszonylagos barátságosságuknak, de erre hamar fény derült. Valamelyik ősi ünnepük készülődött éppen, s ilyenkor isteneik, hőseik és őseiknek szellemei áldozatot követeltek tőlük. Mint az kiderült, "szerencsére" csak a legjobb harcosokat áldozták föl, mert úgy tartják, ha egy ilyen ember az áldozat, az majd a túlvilágon szolgálni fogja őket, s minél jobb harcos az illető, annál nagyobb az istenek elégedettsége is. Általában sámánhitűeknek tűntek, de mint megtudtuk, néhányan közülük Sheromniákot követik és akadt pár Ruth hívő is közöttük. Jelentős vallási szerepet tölt be hitvilágukban a Földanyának nevezett szellemistenség is, az ősök tisztelete pedig kötelező. Nagyon sokra becsülik a testi erőt és a csatában kivívott győzelmet, s a legdicsőbb halál számukra a csatában való elesés. Amikor nem harcolnak vagy háborúznak akkor sem tétlenek, mindig akad valamilyen tennivalójuk. Nincsenek mindig kifosztható hajók a tengereken, ezért kénytelenek néha dolgozni, bár ezt nagyon utálják. Egyedüli kedvükre való munka a harc és az ehhez kötődő dolgok, mint például fegyverek és hajók készítése, bár érdekes módon páncéljaikat mindannyiuknak a törzs sámánjai készítik el. Fegyvereiket általában roppantul éles kövekből pattintják és ezekkel az otromba kőeszközökkel hatalmas, roncsolt sebeket okoznak. Alig ismerik a fémmegmunkálás művészetét, s úgy tűnt jól megvannak nélküle, bár az idegenektől zsákmányolt fémtárgyakat ( természetesen a fegyvereken kívül ) beolvasztják, s meglehetősen otromba dolgokat készítenek belőlük. Ide kívánkozik a piktek hajóiról néhány szó, mert ennél különösebb alkotmányok aligha fordulnak elő más népeknél. Apró hajók ezek, melyek olyanok, mint egy csónak, a két oldalán egy-egy kisebb csónakkal, de ezeken nincsen fedélzet és embereket sem láttunk rajtuk, mikor megtámadtak minket. Ezeknek a hajóknak van vitorlájuk is, de általában csak egy, nagyobb szélben ez jobb szolgálatot tehet, mint a széles tollú evező, melyet szélcsendben szoktak használni. Ám ezek a tengeri "szörnyek" nagyon megtévesztőek lehetnek, mert roppantul fürgék és mozgékonyak, fedélzetük pedig méretükhöz viszonyítva elég tágas. A piktek hajóinak "fejletlensége" abból fakad, hogy csupán néhány száz éve hajós nép az övék, s nem bírnak olyan hagyományokkal a hajózás terén, mint a frízek.

Kultúra

Kultúrájukat azonban nem szabad alábecsülni csupán azért, mert fosztogatásból élnek, ettől függetlenül ők is tudnak civilizáltan viselkedni, bár modoruk kissé nyers. Meglepőnek tűnhet, de rendkívül muzikálisak, sok dalt és regét ismernek, gyakran gyűlnek össze esténként a hatalmas máglyák körül, táncos, zenés mulatságokat rendeznek. Már említettem, hogy a piktek egészen barátságosan bántak velünk, s később szabadon is engedtek bennünket, minthogy semmilyen hasznos árut nem találtak nálunk, mi utazók vagyunk, és csak szerény holmink volt a hajón. Így történt, hogy minket is hívtak tábortüzükhöz, s kérték, meséljünk a hazánkról, énekeljünk és táncoljunk, mulassunk közösen. Egyszer megkérdeztem tőlük az egyik este, hogy honnan van ennyi daluk és regéjük, ám erre csak hosszas unszolás után voltak hajlandóak válaszolni, mert sok bánat van a pikt nép történetében, s ez az egyik legnagyobb.

Legenda

"Régen történt ez, - mondta Gonar, a pikt sámán - ősatyáink akkor még nem ezeket a vizeket járták, hanem azokon a tájakon kóboroltak, ahol egykor a Nagy Gót Birodalom terült el, s a mostani Kelta Uradalmak. Még nem voltak a földeknek gazdái, s mi nem fizettünk adót senkinek, ott műveltük a földeket, ahol akartuk, s ha kimerültek, hát elvándoroltunk onnét. Mikor a Gót Birodalom kettészakadt, akkor a háborúk alatt zsoldosként szolgáltunk. Már akkor híresek voltak énekeseink, regöseink, s ők lelkesítették a hadat a csatákban, mulatságokon is ők húzták a talp alá valót. Mikor a háborúk véget értek, akkor a Gótok királyainak elege lett népünkből, s ki akart bennünket irtani, mert túl szabadok voltunk. Mi azonban a "véres ösvényen" átkeltünk a Kelta Uradalmakba és folytattuk a vándor életmódot, egy jó darabig békében éltünk, s népünk énekmondói itt is elhíresedtek. Egy alkalommal leghíresebb dalnokainkat kérette a király, hogy játsszunk vendégei és udvara előtt. Gyalázat esett azonban dalnokainkon, mert a király talpnyaló unokaöccse (ki udvari dalnok is volt) kívánt a leghíresebb és az egyetlen híres énekmondó lenni a kelták földjén, ezért megölette igriceinket, s bőrüket lenyúzatta, s arannyal töltötte meg, s elküldte a pikt sámánoknak. Ennél nagyobb sérelem soha nem esett meg népünkkel, s úgy éreztük, hogy nem maradhat el a bosszúnk, ezért hadba szólítottuk a férfiakat, biztonságba helyeztük a nőket és a gyerekeket. Felharsantak a harci kürtök és duhogtak a dobok, seregünk megindult, hogy elsöpörje a keltákat, s rengeteg csatát megnyertünk, s rettegve emlegették nevünket. De a kelta Iszonytatók kezdtek minket visszaszorítani, ekkorra már hadaink is igen megfogyatkoztak, s ekkor az utolsó csatában hatalmas győzelmet arattunk, utána vonultunk át a Magnez-szigetekre. Ide a kelta kereskedők hajóin jöttünk, amelyeket áruval megrakodva kötöttünk el, s innentől datálódik a pikt nép mostani kalózainak hírneve. A nagy háború óta minden ideérkező idegent, akit foglyul ejtünk, azt kifaggatjuk és ha jó történeteket mond el, vagy szépen dalol, akkor szabadon eresztjük, ha ezt nem teszik meg, akkor jó üzletet kötünk a mór kalózokkal, mert nekünk nem kell rabszolga, ők azonban jól fizetnek érte. De ma este, és még sok estén keresztül a mi vendégeink vagytok. Én szólottam, Gonar a piktek fősámánja."

Társadalom és egyéb

Sok szép napot töltöttünk a Magnez-szigeteken, egy dologra azonban nem tudtam fényt deríteni, mégpedig arra, hogy a piktek páncéljai miért készülnek olyan apró darabokból és miért taszítják el olyan könnyen a fémfegyvereket, s főleg azt, hogy miből vannak. Gonar csak annyit árult el, hogy ennek a titkát csak a pikt sámánok ismerik, és senkinek nem adják tovább.

A piktek vezetői rétege és társadalma érdekesen oszlik meg, mert a legnagyobb beleszólásuk a dolgokba a sámánoknak van, közülük is kiemelkedik a mindenkori fősámán személye, akinek a szava minden esetben szent és követendő. Utánuk a hajóskapitányok és az ő hadinépük következik, utoljára pedig a gyerekek és az asszonyok, az öregeknek néha még van szava a tanácsban.

Nagyon ritkán kerül sor a pikteknél arra a fajta kegyetlenségre, amely minket is kissé elbizonytalanított vendéglátóink kedvességét illetően. Ugyanis a piktek a nagyobb ünnepeken szoktak állatokat áldozni, illetve ritkábban embert, de ezt csak olyankor, ha az ellenség legjobb harcosait nem ölték meg, hanem csak fogságba ejtették. Sajnos néhány sámán nem csak a Földanyát tiszteli, némelyikük Ruthot is. Ezeket az áldozatokat általában napfordulókor, illetve ritkábban holdtöltekor szokták elvégezni.

Ezeket a sorokat elsősorban azoknak írom le, akik arrafelé kívánnak hajózni, hogy ilyenkor különösen figyeljék a vizeket, remélve, hogy nem hallják meg a pikt harci dobok hangját.

Idefönn északon nagyon kemény az élet, amit nehéz megszokni, s a pikt nép szintén nehezen szokta meg, emellett ahhoz is hozzá kellett edződniük, hogy ők a civilizált világ szemében csak barbárok, de azért látszik, hogy a Farkasoknak nem csupán ellenségei vannak.

Atuni Orastes beszámolója északi útjáról