Tong-Dao legendája

A valaha élt legnagyobb harcosról, Tong-Daoról fogok most mesélni nektek.

Tíz, húsz, de tán harminc emberöltővel ezelőtt, egy kis faluban született Wuling Shan hegyei között. Apja derék szamuráj volt, legalább száz csatában hullott vére a Birodalomért. Nem csoda hát, hogy igen büszke volt fiára, mikor kiviláglott tehetsége a kardforgatásban. Még alig látott tíz nyarat, amikor már a környező vidék legügyesebb harcosa volt.

Történt egyszer, hogy Tong-Dao elcsatangolt a hegyek között néhány barátjával. Az ismerős szurdokok kezdtek elmaradozni a hátuk mögött, a keskeny ösvények egyre barátságtalanabbak lettek. A föléjük magasodó bércek eltakarták a napot, így még azt se tudták merre mennek éppen. Röviden szólva eltévedtek. Nemsokára rájuk is esteledett, és kezdtek cudarul fázni. Siettek hát, hogy találjanak valami menedéket, és rövidesen meg is láttak egy nagy sötét barlangszájat. Be is mentek volna azonnal, ha nem féltek volna annyira. Nem így az ifjú Tong-Dao. Előhúzta kardját, és bátran belépett a barlangba. Még alig tett meg tíz lépést, amikor két kígyóember támadott rá. Pikkelyes bőrükrol lecsúszott a még oly éles penge is, mozgásuk gyors volt és kiszámíthatatlan. Sok tapasztalt harcos is föladta volna a küzdelmet, de Tong-Dao nem ismerte a meghátrálást. Földre dobta kardját, és markába fogta a kígyófajzatok nyakát. Azok a kisgyerek hátát és karjait püfölve próbáltak szabadulni, de az acélos szorítás nem engedett. Addig szorította a szörnyetegek nyakát, míg azok kifogytak a szuszból. Ezután megnyúzta a dögöket, húsukat megsütötte, és bőrükből takarót csinált. Ekkor szedte össze bátorságát a többi gyerek, és bementek a barlangba. Megrökönyödve látták a nagy harc nyomait, és kérdezték is Tong-Daotól, hogy mi történt. Ő rendre elmondott mindent, aztán megkínálta barátait egy kis kígyóhússal. Az egész napos járásban megéhezett gyerekek jót ettek a kígyószörnyek húsából, aztán bőrükbe takarózva elaludtak. Másnap szerencsésen hazataláltak, és lelkendezve mesélték a történetet álmélkodó szüleiknek.

Jártak is csodájára mindenfelől. Kardforgatók, szerzetesek, bölcsek jöttek, hogy az ifjú Tong-Daot láthassák. Nemsokára a császár fülébe is eljutott a fiatal bajnok híre, aki azonnal érte is küldetett. Meg is érkezett a kis faluba a küldöttség, sárkánydíszes lobogó alatt lovagló szamurájok. Tong-Dao elbúcsúzott családjától és barátaitól, és útnak indult Haiphong felé, hogy a császár elé járuljon. A bölcs uralkodó, amint meggyőződött a fiú kivételes tehetségéről, szolgálatába fogadta mint szamurájt. A többi szamuráj eleinte irigységgel nézte az alig tizennégy nyarat látott társukat, de látva karjának erejét, bátorságát a harcban, és bölcsességét a mindennapokban, lassan megbékéltek. A Birodalom seregei lassan visszaszorították a keletről betörő barbárokat, kiűzték a déli tartományokból a fosztogató nomád hordákat, és állhatatosan vigyázták a rendet. Tong-Dao mindig az első sorban harcolt, és mindig sérülés nélkül tért meg a csatákból. A nagytanács hamarosan a kinevezte a seregek fővezérévé, és ő meg is állta a helyét.

Talán húsz éves lehetett, amikor nem messze Haiphongtól egy hegy gyomrában hatalmas aranyteléreket találtak a bányászok. El is kezdték kifejteni az aranyat, de az egyik tárna ásása közben egy tágas barlangba jutottak. A barlang közepén óriási aranyszín sárkány aludt. Az óvatlan bányászok felébresztették álmából a nemes lényt, aki éktelen haragjában tüzet lehelt a betolakodókra. Kiűzte a tiszteletlen embereket az otthonából és újból álomba merült. Amint Tong-Dao fülébe jutott az eset, elindult a hegy felé, hogy megküzdjön a sárkánnyal. Le is ereszkedett a hegy gyomrába, de amikor megpillantotta csillogó pikkelyeit, és békés arcát, rájött, hogy ez a teremtmény nem lehet gonosz, mint ahogy a megmenekült bányászok mesélték. Azért óvatosan felébresztette, hogy bocsánatot kérjen a többi ember illetlen viselkedéséért. Ahogy a sárkány fölébredt, és meglátta a parányi embert azt gondolta, hogy a bányászok tértek vissza és rátámadt Tong-Daora. Nagy harc bontakozott ki az óriási sárkány és a hős között. Kilenc napon át küzdöttek, de nem bírtak egymással. Mindketten elkészültek erejükkel, és a földre rogytak. Ekkor a barlang padlóján lihegve mindketten szemügyre vették a másikat, és felismerték benne a hozzájuk hasonló bátor harcost. Ott, az arany hegy gyomrában örök barátságot kötöttek. Attól fogva a sárkány a hátán vitte csatába Tong-Daot.

Egy-két évvel az eset után egy óvatlan varázstudó nagy bajt hozott a Birodalomra. Kísérletei egyre inkább magukkal ragadták, már nem tudott parancsolni magának. Egyre nagyobb és nagyobb erőt akart irányítása alá vonni, mígnem túllépte saját hatalmát. Az elszabadult energiák utat nyitottak a démonoknak a mi világunkba. A kapu ugyan gyorsan bezárult, de elég ideig volt nyitva ahhoz, hogy száz és száz, sőt ezer démon törjön át rajta.

Tong-Dao azonnal elindult legjobb barátjával, az aranyszín sárkánnyal, hogy megütközzön a gonosz seregekkel. Két napon át repültek megállás nélkül, mire odaértek. Mikor a démonok királya meglátta őket, rájuk uszította förtelmes hadseregét. Tong-Dao kardja sorban vágta le a szörnyeket, mígnem már izzott a pengéje. A sárkány hatalmas agyaraival marcangolta őket. Már térdig gázoltak a démonvérben, amikor az utolsót is sikerült legyűrniük. Mindketten halálosan kimerültek voltak, és több sebből véreztek. Ekkor állt eléjük a démonkirály. Három hatalmas feje volt, karmai arasznyiak, testét acélkemény bőr fedte. Pofáiból zöld nyál csorgott, mely füstölögve hullott a véráztatta földre. Vad ösztöneitől vezérelve rárontott a megfáradt hősre. A hatalmas küzdelemtől remegni kezdett a föld, a folyók kiöntöttek medrükből, és rég kialudtnak hitt tűzhányók törtek ki újra. Mire a szamurájnak sikerült levágnia pokoli ellenfelének mindhárom fejét, már ő is halálos sebet kapott. Utolsó erejével még kivágta a halott bestia szívét, és megette az orrfacsaróan bűzlő, rángatódzó húsdarabot, hogy a démon semmiképp ne kelhessen életre. Alighogy végzett szörnyű vacsorájával, kilehelte a lelkét.

A hatalmas sárkány ekkor finoman szájába vette a hőst és elrepült vele a keletre fekvő hatalmas hegyek felé. Kiválasztott egy emberek által megközelíthetetlen völgyet, és ott építette föl a pagodát, mely Tong-Dao sírhelyét rejti. A hős kardját pedig egy sziklába döfte, melyből azonnal kristálytiszta víz tört fel. Mire a kis patak kiért a hegyekből, már széles folyóvá terebélyesedett. A megfáradt sárkány leheveredett a kis szentély mellé és mély álomba merült. Ha barátjának sírját bármiféle veszély fenyegetné, fölébredne, és azonnal elpusztítaná az óvatlan próbálkozót.

Az aranyszín sárkány azóta is éberen alszik a kis szentély mellett. Ha netán betévednétek egy hasonló völgybe, nehogy megzavarjátok a sír nyugalmát! Rójátok le tiszteleteteket, és csöndesen menjetek tovább...