Alinah-Bal-Dzsabal oázis
A lágy, öreg hang minden fülben egyszerre, ugyanolyan erővel szólalt meg. A pillanat megállt a levegőben. Az oldalam felé tartó handzsár megdermedni látszott, a fejem felett szálló nyilakat egy láthatatlan kéz ragasztotta az égbolthoz. Aztán egy halk, alig érezhető sóhajjal minden újra mozgásba lendült. Társaimban rezegve álltak meg a gyilkos vesszők, testembe belemart a görbe penge. Hátraestem, és vártam a végső csapást. De az még váratott magára. Mikor néhány pillanat múlva fel mertem nyitni a szemem, a kék álarcos sivatagi rabló fölém tornyosuló megdermedt testét láttam. A körülöttem zajló elkeseredett csatában hirtelen fordulat állt be. Az éles kék fénnyel villanó villám füstölgő, perzselt hús bűzétől terhes utat vágott a rohamozó rablók soraiba. A meglepett támadók megtorpantak egy pillanatra, és ez elég volt soraink rendezésére. Egy társam behúzott a karaván körül felálló védővonal mögé, ahol egy nyílpuskával a kezemben, még mindig a forró sivatagi homokban fekve vártam az újabb összecsapást. A közeli dombon álló magányos alak újra kántálni kezdett. A rablók közben összeszedték bátorságukat, és újabb rohamra indultak. A hirtelen megjelenő szivárványszín fal mindannyiunkat elvakított. Mire látásunkat visszanyertük az ellenség már nem létezett. Legtöbbjük élettelen teste görcsbe rándulva feküdt a homokban, mások kőszoborként álltak, vagy ordítva, fejüket fogva fentrengtek. A díszes ruhákba öltözött varázsló elindult felénk. Engem talpra segítettek, és két társam támogatásával én is elindultam váratlan jótevőnk felé. Mikor már csak két méterre voltunk egymástól, megállt. Végignézett rajtam, és én viszonoztam ezt az udvariatlanságot. Csúcsos cipőjenek piros szövetén alig látszott piszok, mintha csak most lépett volna, valami tiszta szobából a homokra. Narancsszín harisnyája, és arannyal hímzett királykék selyem köpönyege mind nemes származásra vagy vagyonos családra utaltak. Barátságos, bölcs tekintete megnyugtatott, és még kíváncsibbá tett. „Üdvözöllek Kapitány” – mondta. „ Üdvözöllek idegen” – válaszoltam. „Van egy ajánlatom számodra...”
Így kezdődött az Alinah-Bal-Dzsabar oázis története: Ilahmar Rahalan, az egykori karavánőr-kapitány és Hajanarah, a varázsló találkozásával.
Hajanarah már régen keresett egy helyet, ahol a világ elől rejtve élhet, és nyugodt körülmények között végezheti kutatásait. A mór városok hangos, és piszkos világából a végtelen sivatagba vágyott. Hosszú kutatás után talált is egy elhagyatott oázist, ahol megtelepedhetett. A kis liget rejtekén ősi templom állt, melynek közepén kiszáradt szökőkút hirdette egy rég eltűnt isten hatalmát. Hosszú munkával megtalálta a kutat tápláló forrást, és rájött, hogy hatalmas kincset talált...
Már csak megbízható őröket és szolgákat kellett keresnie. Így talált rá a rablóktól szorongatott karavánra. Miután megmentette őket, felajánlotta nekik, hogy dolgozzanak neki. Azok elfogadták ajánlatát, és hozzákezdtek a kis falu felépítéséhez. Az idők folyamán még néhány varázsló érkezett az oázisba, mindannyian Hajanarah jóbarátai és bizalmasai. Mára összesen öt varázsló él Alinah-Bal-Dzsabarban. A varázslókon kívül senki nem érkezett az oázisba mióta új lakói beköltöztek, majd négyszáz éve, lakói mégis a legjobb egészségben élnek azóta is.
Hajanarah folyamatos és kitartó kutatásainak eredményeként az egyik leghatalmasabb varázsló lett az ismert világban. Mégse folyik bele az aktuális politikába, vagy a világ egyéb történésibe, mert életét a tudásnak, és a mágiának szenteli inkább. Az öregedés ily mértékű lelassításával még nagyon sok ideje van megtalálni azt a titkot amit keres. Kutatásainak tárgyát csak ő, és az oázis többi varázslója ismeri.
Az eltelt idő alatt Rahalan kapitányról és harcosairól legendák születtek a sivatagi törzsek között. Mágikus tárgyaik és négyszáz éves tapasztalatuk félelmetes harcossá tették őket, akiknek nincs félnivalójuk útjaik során. Ezek a „kirándulások” mégis ritkák. Csak ha a varázslóknak valamilyen ritka növényre, vagy ásványra van szükségük, akkor küldik el a komponens felkutatására a katonákat.
Az oázis pontos helyének titkát féltve őrzik lakói. Ha lehet igyekeznek elkerülni az erőszakot, de ez nem mindig sikerül. Eddig két törzs próbálta meg kirabolni otthonukat, de mindkettő rövid idő allat kipusztult. Ha netán ismeri is még néhány vándor az odavezető utat, arról bölcsen hallgat, félve a varázslók jogos haragjától.