Grandaiosz

Minden amiatt a nyomorult Thesztosztenész miatt van. Ha nem lett volna az a beteges vágyódása az Olimpiára! Talán még sikeres birkózó is válhatott volna belőle. De nem lett az.

Mert beteg volt. Kevesen látták a szemében azt a sárga színű villózást, amit én gyakran megfigyeltem. És a vörös színű nyálgöbök a pofája sarkában... A fegyveres gyakorlatozások, de még birkózóedzések alatt is egyszerűen képtelen volt türtőztetni magát. Jópár fiatal szenvedett kegyetlenkedései miatt (a vele egyenrangúak is inkább kitértek útjából), feljebbvalóival is állandóan “csatázott”. Ha magánzárkába csukták, egyszerűen tört-zúzott, nemegyszer kellett cellát váltania, mert minduntalan kidöntötte azok ajtaját. Ha pedig sikerült valamelyesen biztos börtönt eszkábálni neki, addig ütötte-verte magát, amíg el nem ájult. Ez olykor egy hétig is eltartott. Utána hónapokat töltött az ispotályban (persze gúzsba kötve). A főpapunknak is feltűnt, hogy mennyire átjárja Thesztosztenészt Istár tüze, de mivel kiváló katona volt, nem pazarolt sok időt fegyelmezésére. Dolieidosz mesélt nekem egy furcsa történetet. Maga is jelen volt amikor megtörtént, a keleten dúló Háborúban. Hatalmas hadseregünkből egy segédstratéga egy századot kivezetve a kézitusából megkerülte a két csapatot és keletiek hátába érkezve borzalmas felfordulást rendezett. Számbeli hátrányuk - mint mindig - most sem érdekelte őket, csak a kiadott parancs számított. Persze Thesztosztenész is köztük volt. Dolieidosz saját szemével látta, amint egy karlendítéssel négy keleti szamurájt vágott le.

Oly nagy hévvel harcolt, hogy észre sem vette: eltört a lába.

Bokája kicsavarodva, lábfeje oldalvást állt, mégis bátran csapdosta maga körül az emberkatonákat. A harc vége felé közeledve, érezvén vesztüket és fene nagy félelmüket, a keletiek elkotródtak Thesztosztenész közeléből. Ő pedig - többek szerint - körbenézett, aztán messze dobta pallosát, majd leült a földre és bőgni kezdett, ahogy csak borjaink szoktak. Senki nem tudta mire vélni a dolgot… Az esetről nem illett nyíltan beszélni. És nem is lett volna ajánlatos. Thesztosztenész természetén fikarcnyit sem változtatott ez az esemény. Mintha meg sem történt volna. Hallomásból tudom, hogy nagyon furcsa fegyvere volt. Maga mesélte - talán Laidosznak - hogy milyen csodás pallost zsákmányolt egy keleti mocsadéktól (Ezt rajta kívül mindenki furcsállta, ugyanis a kard egy embernek hatalmas volt, de egy minotaurusznak pont a kezébe illett…). A kard - ahogy mondta - szinte mindenben segítségére volt. Állítása szerint hatalmasra növelte egyébként sem kicsi erejét, ha pedig forgatta, egyszerűen nem érzett fájdalmat. (Ez magyarázatot ad a háborúban történtekre.) Mindezt persze vagy két tucat korsó bor elfogyasztása után mondta és az esetet követően nagyon bizalmatlanná vált, még talpnyalóival is kerülte a találkozást. Magányos lett. Aztán jött a hír: szükség van ránk a Háborúban. Ez volt az első csatám. Vajon az utolsó is egyben? Istár kezében vagyok…

Keleti sárga kutyák holttestei mindenütt, amerre a sereg elhaladt. Magam Laidosz - mesterem - közelében Istár többi papjával egyetemben. Feladatunk eddig nem sok volt. Aztán azon a napon, sosem felejtem, el hisz mindennap elátkozom, egy sárkánygyík rontott ránk! Ekkor feltűntek a keletiek seregei is a katlanban, ahol éppen jártunk. Csapdába kerültünk. Az égben a sárkány, a hegyekről pedig a lehömpölygő csapatok, sorainkon a káosz söpört végig. Sosem látott felfordulás kerekedett. Már mindenütt kibontakozóban volt a közelharc, amikor, én sem értem hogyan, hisz mesterem mellett kellett volna lennem - ó én balga - Thesztosztenész közvetlen közelében találtam magam. Rám pillantott. Pofája nyugodt, kifejezéstelen. És akkor kigyúlt a szemében az a tűz, amitől mindig féltem. Szája torz vigyorba görbült, kivillantak feketéssárga fogai. Eztán olyat ordított, hogy azt hittem megsüketülök. Kardját megperdítve, sújtásra emelte… A vakító villanás, a hófehér hegyoldal, egy keleti döbbent arca, a sárkány a mennybolton.

Aztán arra ébredtem, hogy a hóban ülök. Tiszta, szűz hó vett körül, semmi nyoma a csatának. Körbenézve megállapítottam, hogy nem ismerős terepen vagyok. Bár az a hegy mintha… Nem, ez nem lehet. Ez a Gigantosz hegység! De most mintha valahogy más lenne. Mintha fordítva állna. A felismerés dühöt és elkeseredést szabadított fel bennem. A Gigantosz nyugati oldalán voltam! Hazámon kívül, igen távol otthonomtól...