Gröenland

Sok földet bejártam már életem során, de közülük is kiemelkedik egy hely, melynek varázsa annyira megragadott, hogy viszonylag hosszú időt töltöttem itt, pedig eredetileg nem is készültem ide, a messzi Északra, a Világ Peremére. Akkoriban éppen a törpök lakta Islandiában időztem, s a tél közeledtével kívántunk nekivágni a további útnak, de az időjárás szeszélye közbeszólt, így a déli kikötők helyett a kissé keletebbre fekvő öblök egyikéből hajóztunk ki. Az idő roppant szeles volt, és hajónkat, ezt a nehéz szászelf jégtörőt is elsodorta a vihar ereje, s dél helyett napokon át északnyugat felé sodródtunk, anélkül, hogy ezt tudtuk volna. Vitorláink sorra megadták magukat a tomboló orkánnak, s a kormánylapát is megrepedt, csupán a ráfagyott jég tartotta kissé, ennek köszönhettük, hogy valahogyan tudtunk tartani egy irányt. Az egyik tengerész hallott egy jégbe dermedt földről, ahol prémekbe burkolozó, izmos termetű, húzott szemű emberek élnek, s valaki beszélt még egy elveszett törpnemzetségről is, kik több száz éve élnek együtt ezekkel az emberekkel, akik wulfmanoknak nevezik magukat. Az ő földjükre tartottunk éppen, remélve, hogy menedéket lelünk a szigeten, s reménykedtünk abban is, hogy ha az idő jobbra fordul, akkor a hajót is sikerül rendbe hozni. Néhány nap után meg is pillantottunk a végtelen jégmező közepette néhány halászó jegesmedvét, sirályokat is, ebből tudtuk, hogy közel a part. Viszonylag épen ért partot a hajó, néhány kisebb sérüléssel, egy csendes, szélvédett öbölben, ami nagy meglepetésünkre nem fagyott be, mert egy kisebb melegvizű patak ömlött belé.

Miután kikötöttünk és kirakodtunk a hajóból, s amennyire lehetett, partra vontattuk, lassan elindultunk a vízfolyás mentén. Hosszas gyaloglás után füstcsíkot pillantottunk meg, szívünkbe remény költözött, mert roppantul elcsigázottak voltunk. Mint kiderült, nagyon nagy szerencsénk volt, mert a füst forrása egy wulfman jégkunyhóból eredt, melyet lakói éppen elhagyni készültek. Ekkor kezdődött meg a Vándorlás Hava, vagyis az az idő, mikor a wulfmanok hatalmas utakat tesznek meg a jobb vadászterületek felé, s a törpöknél, a hegyek mélyében is eltöltenek mintegy hat hétnyi időt, együtt ünnepelve a Téli Napfordulót. Ez az időszak a legjobb a két nép közötti kereskedéshez is, ekkor köttetnek a legjobb üzletek.

A wulfman családfő, aki ránk talált, először vonakodott minket magával vinni, mert csak akadályt látott bennünk, s azt mondta, náluk az a szokás, hogy aki gyenge vagy öreg, azt egyszerűen "kiteszik a hóra", ami egyenlő a biztos halállal ezen a tájon. Mikor megtudták, hogy Islandiából jöttünk, akkor máris más szemmel néztek ránk. Azt mondták, ha a vándorlást túléljük, akkor a törpök minden bizonnyal szívesen fogadnak majd minket, s ha szerencsénk van, akkor a telet is náluk tölthetjük majd, ami hatalmas dolog, hiszen a törpök a wulfmanokon kívül másoknak igen ritkán engedik meg ezt.

Hamar rájöttünk arra is, hogy itt a jégmezőkön semmi értéke sincs az aranynak, ezüstnek és más egyéb fizetőeszköznek, ami a többi országban elfogadott. Sokkal többet ér egy sótömb, vagy egy jó szekerce, nem is szólva a tüzifáról, prémekről és a pálinkáról, vagy bármi egyébről, ami itt hasznos lehet. A wulfmanokat valamennyire megismertük a hosszú út alatt, s ebből kiderült számunkra, hogy ezek az emberek nem gonoszak vagy közönyösek, hanem roppantmód praktikusak, ám kissé zordak, erre kényszeríti őket ez a kietlen pusztaság. De a wulfmanok nyári életét látva teljesen más kép alakult ki bennem erről a népről. Egészen másképp viselkednek akkor, mikor megenyhül az idő, nem kell annyira küzdeniük a létükért, ilyenkor sokkal közvetlenebbek, barátságosabbak. Most viszont szeretnék néhány szót ejteni a törpök lakhelyéről, ugyanis ez egy kicsit más, mint Islandiában.

Vándorlásunk végéhez közeledtünk, mikor egy hatalmas füstoszlopot pillantottunk meg a távoli hegyek ormain. Vezetőnk azt mondta, hogy ez a törpök lakhelye, a Füstölgő Szikla, ami azonban csak kis része a közelben magasodó Jéghegységnek, melynek túloldalán már sok száz éve nem járt senki. Először azt hittük, hogy ezen a szigeten is sok vulkán van, de mint az később kiderült, tévedtünk. Mikor elértük a hegyeket, akkor láttuk, hogy szinte szabályos út indul be közéjük. Meglepődtünk, mikor a hatalmas hófúvásból apró alakok léptek elő, s a hegyfalban eddig láthatatlan ajtókon vezettek be járataikba. Furcsa volt, hogy szinte semmivel sem volt melegebb a hegy belsejében, mint kívül, s ezt csupán az enyhítette, hogy nem volt szél, de volt helyette sötétség, és a padló is jégből volt. Ahogy beljebb mentünk, úgy lett egyre melegebb a levegő és a törpök is nagyobb érdeklődést tanúsítottak irántunk, mikor megtudták, hogy Islandiából jöttünk. Elmondták, hogy ők is islandiaiak, s ők magukat Mély Tárna Klán néven emlegetik, mint ősi bányásznemzetséget. Ők is hasonlóképpen érkeztek, mint mi, őket is egy vihar sodorta ide, csak sokkal mostohábbak voltak a körülményeik, s nehéz volt itt megtelepedniük, de megtették a közel lehetetlent. Kérték, hogy meséljünk nekik az "otthoniakról" , és felajánlották, hogy töltsük ott a telet Füstölgő Sziklában. Örömmel fogadtuk el a meghívást, s rengeteg érdekes dolgot tudtunk meg ottlétünk alatt. Többek között az is tisztázódott, hogy a hegy nem vulkán, hanem azért füstöl, mert ők szénnel fűtenek, hiszen csaknem az egész hegy ebből áll és még némi gázt is ki tudtak termelni, amivel világítanak. A hegység kissé távolabbi részén vannak kisebb-nagyobb vasérctelérek is, ebből nyerik a bányászathoz szükséges eszközöket, és azt a kevés fegyvert amire szükségük van.

Miután a vártnál sokkal jobb helyzetben találtuk magunkat, elkezdtük tervezni hazajutásunkat, s ezt elmondtuk a törpöknek is, akik megkértek bennünket, ha tehetjük, akkor utunkat vegyük Islandia felé és vigyük magunkkal néhányukat követségbe, az Őshazába. Cserébe felajánlották, hogy amennyire lehet, megpróbálják rendbe hozni a hajónkat, s tárgyalnak a wulfmanokkal, hogy a Virágzás Havát az embereknél töltsük el, ugyanis az kényelmesebb, mint a számunkra kissé szűkös, bár tiszta levegőjű bányavágatok és kisebb csarnokok. Szerencsére hajónk viszonylagos épségben megúszta a telet, s a javítási munkák "csak" a nyár felét vették igénybe.

Amiről még nem szóltam idáig, az a népesség megoszlása, mert számomra roppant különösnek tűnt, hogy Gröenlandon mintegy 1100 wulfman és körülbelül 400 törp él, pedig a szigeten ennek a népességnek akár a tízszerese is ellakhatna.

A wulfmanok életmódja, mint már említettem, nyáron teljesen más, mint télen, hiszen nem kell annyira megküzdeniük a mindennapi betevő falatért, több idejük jut a szórakozásra, kikapcsolódásra, tűz melletti éneklésre, legendáik, emlékeik felidézésére. A havas tájakon elsősorban vadászatból és halászatból élnek, és ez szolgál cserealapul a törpökkel történő kereskedelemhez is. Sok állat él errefelé, ahhoz képest, hogy rendkívül zord a táj. Legtöbbször rozmárokat, fókákat szoktak elejteni, de a legnagyobb dicsőség a jegesmedve, vagy egy hófarkas legyőzése. Ettől függetlenül szinte minden zsákmány számít. Szent lénynek tekintik a Yetit, a Havasi Embert, ezért csak a legritkább esetben ejtik el, s nagyon keveseknek van iglujában yetibőr. Azt tartják ugyanis, hogy a Yeti vezette át őket a Nagy Vész idején Gröenlandra. Legendáik szerint egy messzi északnyugati földről menekültek ide, de a visszafelé vezető út járhatatlan. Egyébként az átjáró a Jéghegységen messze túl fekszik, s néha elkalandoznak arrafelé a wulfmanok, de nagyon kevesen tértek még vissza, s azok is nagyon rossz állapotban. A szigeten az egyetlen közlekedési eszköz a kutyaszán, kutyáikat a wulfmanok még a menekülésükkor hozták magukkal, s azóta a szigeten ezek a wulfmanok által leginkább megbecsült állatok.

Sok furcsaságot láttunk itt, a Messzi Északon, amit máshol soha eddig még. A napkelte és a naplemente itt roppantul hosszú és gyönyörű, de amilyen szép, olyan csalóka is. A wulfmanok a jégen táncoló napfényt Jégtündérnek nevezik, és félnek is tőle, nem egy vadász veszett már oda miatta, mert azt mondják, ahová a Jégtündér vezeti őket, ott mindig meleg van, s dús a táj, s örök az élet és minden tele van vadakkal. Van néhány különös szokásuk is, például a férfivá avatás szertartása, mely abból áll, hogy egyetlen szál tőrrel le kell győzni egy jegesmedvét, s visszahozni a bundáját és húsát. Ezt a próbát általában tízből kilenc ifjú túl szokta élni, ami azt mutatja, hogy roppantul jó harcosok. A Yeti elejtése is hatalmas tettnek számít, bár senki sem eszi, vagy nyúzza meg a sámán kivételével, mert egy alkalommal egy vadász ezt megtette, s nem sokkal később a yeti teteme mellett találták meg holtan. A sámánok elmondták, s nekem is volt alkalmam látni, hogy ezeknek a lényeknek az arca nagyon hasonlít a wulfmanokéhoz, csak sokkal elnagyoltabb.

Sok időt töltöttünk el ezen a különös tájon wulfman és törp barátaink társaságában, mire hajónk újra útrakész lett, s lassan eljött a búcsú pillanata. Az itt eltöltött egy év alatt nagyon sokat tanultam arról, hogy ez a két ilyen különböző nép mennyire kiegészíti egymást, s hogy az idegenekhez milyen barátságosak is tudnak lenni. Megfogadtam, hogy visszatérek még Északnak erre a gyémántjára, mely magányosan ragyog a zafírkék Tengerben.

Ezeket a sorokat a Hét Világ Vándora, az Atun-beli Orastes jegyezte le