Az elátkozott fogadó

A nép nyelvén él egy történet egy fogadóról. Senki nem tudja biztosan, hol van ez a hely, abban azonban mindenki egyetért, hogy valahol messze, semmiképp sem a környéken. A fogadó egy kétszintes épület, régies stílusban épült. Az alap, és az alsó szint terméskőből van, az emeletet valószínűleg utólag építették, fából. A tető piros cserepei már inkább barnák, és nagyrészüket moha nőtte be, mivel az éghajlat arrafelé igen nedves. Az épület háta mögött van az istálló, a pajta, és egy kis műhely. Történt egyszer, hogy néhány fáradt vándor járt arrafelé. Éppen sötétedett, az égen sűrű felhők gyülekeztek, így az utasok betértek, hogy megszálljanak estére. A félhomályos helyiségben meglepően sokan voltak, pipafüst és meleg várta az idegeneket. Mindenfelől barátságos arcok néztek feléjük, vidáman köszöntötték, és beljebb invitálták őket. Egy asztalt gyorsan kiürítettek, a fogadós pedig egy tálcán forralt bort és teát tett eléjük, majd a várakozásteljes csöndben egy hang szólalt meg a kandalló mellől, a sarokból.

-Üdvözlünk titeket szerény fogadónkban, vándorok. Reméljük nem vagytok annyira fáradtak, hogy ne mesélnétek magatokról, és ne mondanátok pár érdekes történetet.- A felszólaló egy barna köpönyeges, hosszú szőke hajú tündér volt. Ölében egy koboz pihent, s bal kezével néha gyengéden végigsimította a hangszert. Jobb kezében pipát tartott, s mihelyt befejezte a beszédet, nagyot szippantott belőle, majd a füstöt karikákká formálva a plafon felé fújta. Aztán a fogadó lassan visszatért a régi kerékvágásba, a beszélgetés megindult, a fogadós felvette a rendeléseket, majd kihozta a vándorok vacsoráját, és átadta a szobakulcsokat. Ahogyan esteledett, úgy halkult a beszélgetés, a fogadós lassanként meggyújtotta az összes lámpást, és mire befejezték az étkezést, megint minden tekintet rájuk szegeződött. A tündér időközben eltűnt, de a fogadós átvette a szerepét, és kezét egyikük vállára téve megszólalt.

-Kedves uraim, hölgyem. Ha vendégeimet el tudják szórakoztatni, míg a bárd visszatér, a ház állja a cehhet.- Ezt először félénk, majd felbátorodó -Halljuk, halljuk!-, és -Hogy volt!- kiáltások kísérték. A társaság először nem akart ráállni, mivel pénzük volt elegendő, és fáradtak is voltak, de lassan feloldódtak, és mindegyikük elmesélte a maga történetét, és még a ráadást is. Mire befejezték, a tündér is ott ült a hallgatóság között, és figyelte szavaikat. A történetek befejeztével felálltak az asztaltól, de a tündér előrelépett, és így szólt.

-Önök elmondták a történeteiket, és mondhatom, mindenki nagyon jól szórakozott, de még ne fosszanak meg a társaságuktól. Kérem, most önök hallgassanak meg engem.- ezzel a húrokba csapott, és egy hosszú legendát énekelt, melyet még a gyerekek is ismertek mindenfelé. Ez volt Balduin, a sárkányölő hős története. Mire befejezte, már igencsak későre járt. Az utazók felálltak az asztaltól, és meglepve vették észre, hogy senki nincs rajtuk, és a bárdon kívül az ivóban. A fogadós is eltűnt a pult mögül. Nem nagyon maradt idejük azonban csodálkozásra, mivel egy barátságos hang a következőket mondta.

-És most, kedves vendégeim, hogy sajnálatosan véget ért az előadás, fáradjanak le velem a pincébe, ahol a többiek már csak önökre várnak.- Az utazók ekkor kezdtek gyanakodni, s mikor újból a tündérre néztek, furcsa mosolyt vettek észre a szája sarkában. Vonakodtak elindulni, de nem akartak alaptalanul gyanúsítgatni, ekkor a bárd újra megszólalt.

-Remélem nem akarják pont most abbahagyni. Nem szeretném akaratuk ellenére lekényszeríteni önöket, de elhihetik, ha szükséges, megteszem.- Ekkor már tudták, hiba volt ide betérni, de lehet, hogy a sors akarta így. Mindannyian megindultak a mutatott irányba, majd egy lépcsőn legyalogolva egy vasalt tölgyfaajtóhoz értek. Ahogy odaértek, az ajtó feltárult, és láthatóvá vált a homályos terem, hátsó falának közepénél egy fekete, obszidiánból faragott oltár állt. A falak mellett fekete csuklyás alakok, fekete köpönyegben, némelyikük fáklyát tartott a kezében.

-Fáradjanak a szentélybe, és ne próbáljanak ellenállni. Marduk kegyei már várják önöket.

A legtöbben itt abbahagyják a történetet, és komor gondolatokba merülnek. Az erősebb idegzetűek folytatják ugyan, de jelentős eltérések mutatkoznak a befejezésekben, csakúgy, mint a kezdetekben. Így hát a kedves olvasók fantáziájára bízom a befejezést, ahelyett, hogy egy újabb változatot kreálnék.

Dimetricus Guroy Manchaster