Málta, a Lovagsziget

Az eső kérlelhetetlenül zuhog. A csontig hatoló, fagyos szél minduntalan belekap a két megfáradt utazó köpönyegébe, melyek fekete szárnyakként lebegnek mögöttük. A lovak már alig vonszolják magukat a marasztaló sártengerben, de gazdáik tudják, hogy már közel járnak a célhoz – a rég látott otthonhoz - és vállukat a szélnek feszítve tűrnek. Nappal van ugyan – nemrég múlt dél - de a hatalmas, komor viharfelhők szürkületi sötétbe vonják a környező dombokat. Mindketten nagyon várták már ezt a napot, de most minden megmagyarázhatatlanul idegennek tűnik. Ösztöneik azt súgják, hogy valami történt itt. Valami… rossz. Az utat, amin lovaik poroszkálnak régen gyakran használták, most viszont minden csendes. Az utat már kezdi benőni a dudva, a jelzőtáblát ismeretlen kezek kidöntötték, és a közeli bokrok közé hajították. A fiatalabbik megállítja lovát, és nem törődve a viharral visszaállítja az útjelzőt a helyére. Végtére is az apja birtokán járnak, aki sosem szerette a felfordulást. Oldalán kard, testén páncél fénylik tompán. Két éve és pár hónapja, amikor öreg tanítójával elindultak, még nem sokat tudott a világról, de mára megjárta Galliát, a Vienre hercegséget, és a Keleti Gót Birodalmat is. Látott hatalmas katedrálisokat, szűk szentélyeket, pipacsoktól vöröslő, végtelenbe nyúló síkságokat, és alig pár méternyi széles szurdokokat, hallgatott figyelmesen bölcseket, és fordult el sajnálkozva bolondoktól, ontott vért, és az övét is ontották. De most hogy körbenéz az ismerős-idegen tájon, eddig ismeretlen érzés tölti el. ’Te is érzed.’ – kijelentést, nem kérdést hordoz társának karcos-öreg hangja. És valami mást is, amit eddig még nem tapasztalt. Izgatottságot, erőt, ugyanakkor talán egy gondolatnyi félelmet. Nem tud sokat mestere múltjáról, de most, hogy fölnéz rá, egyszerre meglátja benne a rendíthetetlen lovagot, ami egykor volt, és rájön, hogy ő is ilyen szeretne lenni. Keze a kardja markolatát szorítja, hosszú, őszes haja csapzottan verdesi a vállát, ahogy a szomszédos dombtetőt nézi mereven. Méltóságteljesen és harcra készen, egyenes derékkal ül lován. ’Ülj vissza!’ - szól sürgetően ’Sietnünk kell!’. ’Mi történt’ kérdezi a fiatal nemes nyugtalanul, miközben visszaül a lovára. Soha nem látta még mesterét ilyennek. Az eddig megismert nyugalom szétszabdalt fátyolként hullott le róla. ’Ott!’ – mutat a dombtető felé. Mellé lépteti lovát, és ő is figyelni kezd. Először semmit sem lát… Lassan a sötéten és az eső függönyén át megpillant két lassan haladó alakot. Mozgásuk kissé imbolygó és darabos, de céltudatosan közelítenek feléjük. ’A holtak! Kikeltek sírjaikból!’ – suttogja az idős lovag. Előhúzza kardját, és rohamra indítja fáradt lovát. A tanítvány megdermed. Élőholtak? Traunsteinben? Nézi ahogy mestere ráront a két tántorgó gonosz kreatúrára, aztán eszmél és a segítségére siet. Már épp lesújtana az egyik oszló hullára, amikor lova megbokrosodik, és leveti a hátáról. Egy pillanatra elsötétül a világ. Fémes csattanás, fülsértő recsegés, bűz. Kinyitja a szemét, épp amikor a rajta fekvő zombi az arcába sújt. Kardja kiesett a kezéből, bal karja beszorult az oldala alá. Kétségbeesve próbálja eltolni magától, de a két csontos kéz a karjára fonódik, a halálszagú pofa a torkát keresi. Ekkor hirtelen eltűnik előle a vicsorgó halálfej és elernyed a szorítás. A lovag áll fölötte, meztelen kardja a kezében, arcán mélyülő ráncok. Kezét nyújtja fiatalabb társának, akinek tagjai még mindig remegnek. Mire a várhoz érnek, valamelyest besötétedik és eláll az eső, csak a baljóslatú viharfelhők és a húsba vágó szél maradnak. A vártól jobbra egy-két kósza birka csatangol. Elhagyottan és elfeledve, mint minden a környéken. Régen nem ilyen volt. Régen többszáz jószágos bégető, tülekedő nyájakat hajtottak erre a fiatal juhászlegények, a gazdag füvön tehenek és lovak legeltek… A várkapu tárva-nyitva áll. Gyanakodva léptetnek át alatta. Még az udvar is kihalt. A falak tövében sorakozó cselédszállások is sötétek és csöndesek. Az istálló kapuja kiszakítva, a kút fala bedőlve fogadja a vendégeket. Az öregtorony felől edénycsörömpölés és kiáltozás üti meg a fülüket. Egyszerre ugranak le lovukról, és futva indulnak a vasalt ajtó felé. Az idősödő lovagot lépésekkel megelőzi tanítványa, és lendületből az ajtónak ront, ami hangos reccsenéssel beszakad. A kopott öreg csigalépcsőn hármasával szedik a fokokat. Már majdnem a lakószobánál járnak, amikor a vérfagyasztó halálsikoly megtorpanásra kényszeríti őket. Most végzetes csend veszi őket körül. Óvatos lépésekkel közelítik meg az újabb ajtót. A folyosón díszeleg a család nagyapai öröksége, egy gyönyörű kard és pajzs, melyről címerállatuk, a medve barna szemei néznek rá vissza. ’Vigyél el! Szükséged lehet rám!’ – szólal meg fejében a hang – talán a kimerültségtől kába elme képzelgése. Éles csörömpölés hasít a csendbe. Egy kard esik a kőpadlóra, és A kardot megragadja egy fiatal kéz. A hálóterem ajtaja nyikorogva nyílik. Feketeruhás, középkorú férfi lép ki rajta. Válla fölött egy asszony holtteste látszik. A szülei. A férfi szemében sötét lángok lobognak, kezében véres tőr. ’Rosszkor tértél haza… Fiam.’. A feketeruhás férfi száját két halk szó hagyja el, kezét kékes derengés veszi körül. Mester és tanítvány egyszerre rontanak rá. A kék kéz megérinti a fiú vállát, akit azonnal halálos hideg önt el, és féltérdre zuhan. Ugyanebben a pillanatban egy penge hasít keresztül a dermedt levegőn, és hangos csendüléssel lepattan a feketeruhás oldaláról. ’Varázslat!’ – hördül fel a lovag. A férfi, száján gúnyos mosollyal felé döf, de a tőr megakad a kopott páncélban. A következő csapás a válláról pattan le. A férfi hátra lép, kezéből két energianyaláb csap ki, és mellkason találják a lovagot, aki megtántorodik. Oldalról egy díszes öreg kard hasít a fekete ruhába, mely alól azonnal bugyogni kezd a sötétvörös vér. A lovag előre lép, és minden erejéből lesújt a megsebzett férfi nyakára. A férfi feje kettőt koppan a kőpadlón, aztán arcra borulva megáll. A test csak pillanatokkal később követi…

Az égő toronnyal a hátuk mögött fölszállnak a lovakra. ’Nem tehettél mást.’ – szól a megnyugtató hang, és a két ló elvágtat az éjszakába…

Máltán a legfőbb erődítmény a Szent Angyal erőd, itt képzik ki a Balduin Kerekasztal és más lovagrendek legjobb lovagjait.

Szabályzat:

1. Az ártatlanok védelmezése ártatlanság

2. Az igazság megvédése igazság

3. A bátorság ereje bátorság

Nem engedhető meg:

- pimasz szóhasználat

- illetlen nevetés

- pletykálkodás

- szentségek áruba bocsátása

- lopás

- árulás

- szodómia

Kerülni kell:

- vásári mutatványosok, csepűrágók figyelése

- haszontalan foglalatosság

- kockázás, sakkozás stb.

- hosszú haj viselete

- fojtott kuncogás

Rendi hierarchia:

Nagymester - Lovagrend vezető

Sénéchal - Helyettes

Maréchal - Katonai főparancsnok

Komtúr - Házfőnök

Lovag - Lovag

Sergent - Fegyvernök

Apród - Apród